Az alig 300 fős község a Csepel-sziget déli végében található, nevének eredete a középkorban itt kialakult, ménesek átkelésére alkalmas helyre vezethető vissza, amely máig forgalmas kompútvonal. A törökök elől menekülő szerb anyanyelvű lakosság a 17. század végén telepedett meg az elhagyott faluban, elfoglalva az elhagyott portákat. Saját erőből építették fel a középtornyos egyhajós templomot, beépítve a középkori templom köveit is a falakba. Az épület kis mérete Mária Terézia rendeletével magyarázható, amely bár engedélyezte a kisebbségek számára a templomépítést, de azoknak alacsonyabbnak kellett lenniük a katolikus templomoknál. Mai alakját egy 1850-es tűzvész utáni helyreállításkor nyerte el. Belső berendezését Harmincz Mihály, a 19. és 20. század fordulóján alkotó neves belsőépítész tervezte neoreneszánsz stílusban. Az ikonosztáz vászonképeit a felvidéki Gagloncban, Hoffrichter mester műhelyében festették 1901-ben.

A szerb ortodox egyház 1219-ben nyerte el önállóságát, a magyarországi hívek a budai szerb ortodox püspökség tagjai. Lórév lakosságának többsége ma is e vallás híve. Az ortodox templomok, hasonlóan a római katolikus szent terekhez, hosszanti elrendezésűek, de itt a szentélyt az úgynevezett ikonosztáz, festett ikonokból álló fal választja el a hívektől, amely mögé csak az áldozópapok, vagy a püspök léphet be. A lórévi templom ikonosztáza nem követi az ikonfestés szigorú hagyományait, rajta Jézus, Mária és a szentek a nyugati ábrázolási hagyomány szerint jelennek meg. Az ikonosztáz előtt áll az amvon és a keresztelőmedence, előbbin a szentírást olvassák fel, utóbbiba keresztelés alkalmával a csecsemőket merítik be fejük búbjáig. A templom külső-belső felújítása, a berendezés restaurálása 2012-re fejeződött be, ennek során került a főbejárat fölé Puskás László Szent Miklóst ábrázoló mozaikja.